mert néha észreveszem, hogy nyálcsorgatva várom az Európai Bizottság döntését. Érzés szintjén (mert persze ez még az agyamban sem jut el a szavakba öntésig) ilyenek cikáznak bennem: “Na mennyire fogják megbaszni ezeket a nyomikat?” meg “Most végre megkapják!”. Aztán kijavítom magam, hogy tulajdonképpen engem/minket is (sőt, engem/minket csak igazán) meg fognak baszni, és én is megkapom, mert végső soron az én életem is nehezebb lesz, ha büntetik Magyarországot.

Az a legrosszabb az egészben, hogy már régóta ott tartok - és gondolom nem vagyok ezzel egyedül -, hogy ha azt olvasom valahol, hogy Magyarországgal történt valami, akkor nem is kapcsol az agyam, hogy annak én is a része vagyok. Sőt, amikor arról van szó, hogy móresre tanítanak bennünket a nemzetközi szervezetek, egy kis megelégedést is érzek, mert most végre meglátja a kormány, mi az eredménye annak, amit csinál. Úgy értem, egyre kevesebb módon tudok azonosulni nemhogy a kormánnyal, de magával az országgal is.

Viszont tudjátok kivel tudok azonosulni? Füst Milánnal!

Amikor néha visszaolvasom a régebbi posztjaimat, és találok valami hibát vagy szóismétlést, mindig neheztelek kicsit magamra, amiért kijavítom őket. Aztán eszembe jut, hogy Füst Milán szinte minden kiadásban újrarendezte, javítgatta a dolgait, és majdnem kapott egy Nobel-díjat!!! Persze nem azt mondom, hogy akkora figura volnék, mint Füst Milán, csak megnyugtató, hogy fennáll ez a párhuzam. Gyurcsány Ferenc sem akkora figura, mint mondjuk Haynau, mégis sokszor beáll szerintem a tükör elé, kiegyenesíti a mellén a zakót és megnyugszik, hogy kicsit hasonlít Haynaura, és Haynau is milyen király arc volt a maga idejében.

Egyébként azt észrevettétek már, hogy a Knife Got 2 let U című száma eszméletlenül pontosan adja vissza a Feleségem története hangulatát?

Mert én igen!