1. De mi értelme is lenne a megírásának? Szinte minden - humán témájú - tudományos munka azon alapul, hogy állít valamit, majd elmondja, hogy az nem is mindig úgy van. Vagy egyszerűbben: “ha A, akkor B, persze korántsem biztos, hogy minden esetben A, ez csak feltételezés”. Mert ahhoz, hogy lehessen valami olyan következtetést levonni, ami többé-kevésbé értelmes és érdekes is, a kiindulási pontokat muszáj valamennyire általánosítani (inkább: egyszerűsíteni), így pedig maga a következtetés sem lehet már általános érvényű. A használt fogalmak meghatározásánál is szükségszerűen le kell határolni és egyszerűsíteni a fogalmak mögött álló jelentések körét, hogy kezelhetővé váljon a gondolatmenet, viszont ha a fogalmakat csak az adott dolgozatban élő munkafogalmakká csökevényesíted, akkor a megállapításaid is csak az adott dolgozatban élő munkamegállapítások lehetnek, amikre maximum hümmöghet az olvasó, hogy “egészen érdekes”.

2. Azokat is nagyon szeretem, amikor egy tudományos munka végén/elején ott van, hogy “a szerzőnek nem áll szándékában konkrét megoldási javaslatok kidolgozása / a probléma átfogó bemutatása / a rendelkezésre álló adatok teljes feldolgozása / általánosan érvényesíthető következtetések levonása, pusztán xy problémára szerette volna felhívni a figyelmet / az xy további kutatásához kíván hozzájárulni ezzel az összegző munkával, blabla. Szóval így szerényen azt mondják a végén, hogy “tudom, hogy a világ nem lenne szegényebb a dolgozatom nélkül, de ha nem várunk el tőle semmit, akkor azért szerintem egész fasza”. Úgy csinálunk, mintha majd egyszer messiásként jönne valami géniusz, aki az adott témában MINDENT (így a te tanulmányodat/szakdogádat/cikkedet is) elolvas, és MEGMONDJA A TUTIT. És akkor majd hátradőlhetsz, hogy a Te írásod is egy tégla volt ebben a nagy csigalépcsőben, ami a történelem vége felé vezet. Mert ha beismernénk, hogy nem jön el ilyen messiás, és nem lesz megválaszolva semmilyen kérdés, nem lesz kétséget kizáróan leleplezve semmilyen összefüggés, akkor tényleg haszontalan lenne bármilyen tudományos munkát megírni.

3. Mert itt van például az én témám. Az egyik legfontosabb alapfogalmam a kulturális külpolitika. Nincs mese, meg kellene mondanom, hogy mit értek kulturális külpolitika alatt sőt, mit értek KULTÚRA alatt. Ez a szó tipikus példája annak, amit mondani szeretnék. Már 1952-ben 154 különböző kultúrafogalmat regisztráltak a nemzetközi szakirodalomban úgy, hogy ebben a számban még nincs is benne a - nem éppen elhanyagolgató - szovjet kultúrkutatás egyik gyümölcse sem. Na most a kulturális külpolitikával kapcsolatban az egyik legelcsépeltebb állítás, hogy a hidegháború után a nemzetközi érintkezésben megnőtt a kultúra szerepe. Ezzel szokták bevezetni például a civilizációs törésvonalakról szóló agymenéseket. De ha azt nézzük, hogy a kultúra fentebb említett fogalomtárában a kultúradefiníciók TÖBBSÉGE (nem hazudok, többsége) valami olyasmit mond, hogy “a kultúra egy adott csoportot összetartó erő és viszonyrendszer”, akkor az a megállapítás, hogy a kultúra szerepe megnőtt a nemzetközi érintkezésben, azonnal megdől. Mert a hidegháború alatt vagy előtt nem volt nagy szerepe a nemzetközi érintkezésben az “egy adott csoportot összetartó erőnek és viszonyrendszernek”? Hát a faszomat nem! Arról nem is beszélve egyébként, hogy ez az egész kulturális törésvonal-elmélet talán csak azért lett ennyire menő, mert ezeknek a törésvonalaknak a túldimenzionálásával lehet a lehető legjobban reprodukálni valami olyan nemzetközi rendszert, ami a legjobban hasonlít a hidegháborúsra, így a legkevésbé erőlteti meg a hidegháborús nemzetközipolitika-elméleten edződött magyar tudóskoponyákat. Persze - mint minden tudományos megállapítás - ez sem bizonyítható kétséget kizáróan. De azért egész érdekes, nem?

4. Akkor fogalmazódott meg bennem először, hogy talán kicsit túl mélyre mentem, amikor megtudtam, hogy mikről írnak az évfolyamtársaim. Van pl. egy ilyen cím, hogy Kína (bár a Magyarország az EU-ban is hiánypótló munkának tűnik).