A múlt héten is ment a dessen, hogy az állam ne adjon egy büdös fillért sem a kultúrára, valószínűleg ezért mentettem el magamnak draftban annyit, hogy “Kultúrafinanszírozásról írjál, ha lesz időd, nem piac-állam kettősben értelmezendő a dolog.” Hát időm tulajdonképpen most sincs, kedvem viszont annál inkább, szóval íme.

Tény, hogy a kultúrafinanszírozás magyarországi helyzete jelenleg elkeserítőbb, mint bármi más az univerzumban, és tény az is, hogy mindenikek igaza van, aki szerint ezen változtatni kellene, azt viszont egyenesen károsnak tartom, hogy az egész dolgot csak az állami fenntartású vs. piacról finanszírozott kulturális intézmények dimenzióban tudjuk elképzelni. Ez a különbségtétel ugyanis eléggé XX. századi. Nem veszi figyelembe például, hogy annak elismerése, hogy a kultúrát nem feltétlenül érdemes kilökni a piacra, nem jelent szükségszerűen az állami beavatkozás melletti kiállást.

De miért is nem érdemes a kultúrát kilökni a piacra?

1. Hát azért, mert a piac elsődleges hibája ebben az esetben nem az, hogy profitorientált (hiszen ez még nem lenne baj), hanem az, hogy ezt a profitot materiális javakban (leginkább pénzben) szeretné látni. A kultúrába fektetett pénz pedig (megfelelő szervezés esetén) MINDIG eredményez profitot, de nem feltétlenül pénzben. A nem pénzben jelentkező hasznot azonban a rentábilis - nem rentábilis alapú piaci logika nem látja. Nem látja, hogy X. Ferike, akit az osztályfőnöke elcipelt egy ingyenes Hamlet előadásra, megszerette az irodalmat, elkezdett többet olvasni, KULTURÁLTABBÁ VÁLT. A piac annyit lát, hogy x milliót toltam bele ebbe az előadásba, ennél kevesebb jött vissza, tehát ezt vagy abba kell hagyni, vagy többet kell kérni a jegyért. Ezekben az esetekben azonban Y. Zolika már nem fogja látni a Hamletet, és 30 évesen nem fogja tudni, hogy Dánia egy ország.

2. Azért sem érdemes, mert a piac nagyon szeret szűkös és magánjavakban gondolkodni. A kulturális jószág azonban se nem tisztán szűkös, se nem tisztán magánjószág. A kultúra fogyasztásából ugyanis nehezen lehet kizárni bárkit, a kulturáltság gyümölcseit mindenki élvezi. A színházi előadás nézői vagy egy koncert hallgatói ugyanazt a jószágegységet fogyasztják. A telekommunikáció és a számítástechnika fejlődésével pedig - és ez a kulcs - a kulturális javak legtöbbje szabadon reprodukálhatóvá, és egyre szabadabban hozzáférhetővé vált. (Akinek meg nincs nete, az is beiratkozhat a könyvtárba.) Persze tisztán közjószágnak sem nevezhetőek a kulturális javak, így a szakirodalom leginkább vegyes javaknak hívja őket. A lényeg viszont, hogy a fogyasztásból való kizárhatóság és a szűkösség sem áll fenn ebben az esetben olyan értelemben, ahogyan fennáll például a babakocsik, a Nutella vagy a guminők esetében.

3. Van ez a Baumol-kórnak nevezett dolog is. William Baumol arra jött rá (már a hatvanas években), hogy az előadóművészetek esetében az egy előadásra jutó költségek a gazdaság más területeihez képest gyorsabban nőnek, tehát a gazdasági fejlődéssel párhuzamosan - és épp azért - az előadóművészet tulajdonképpen folyamatosan drágul, így nehezebben fenntarthatóvá válik. Ez így elég bonyolult, de példákkal tök könnyen érthetővé válik. Például egy puskagyáros az 1800-as években évente 1000 puskát csinált meg, ma meg ugyanannyi munkával 10 milliót. Viszont ha egy zenekar szeretne elnyomni Vivalditól valamit, az ma is ugyanannyi munkával lehetséges, mint több száz évvel ezelőtt. Tehát egy kétórás Vivaldi mű előadásához ma is két óra kell, egy puska megcsináláshoz viszont régen fél nap, ma meg 20 perc. Az előadóművészetben tehát nem válhatod ki tőkével a munkaerőt, így egyre emelkednek a relatív költségek, az eredmény viszont nem lesz több. Persze ez jelentheti azt is, hogy az előadóművészeteket nem támogatni kell, hanem hagyni elpusztulni. Ez amúgy egyáltalán nem ördögtől való gondolat, ott a 3D-s mozi, meg a plazmatévé, nem kizárt, hogy évek múlva ezekkel maradéktalanul helyettesíthető lesz a színházi élmény, a Baumol-kórt meg foshatjuk lefelé.

Amit nagyon szeretek még mondogatni, hogy a tömegkommunikáció és a számítástechnika fejlődésével a kulturális javak legtöbbjének talán legalapvetőbb új jellemzője, hogy ingyenesen beszerezhetővé válnak. A művész ma már sok esetben álnéven alkot, és a fizetsége nem is feltétlenül a pénz, hanem a presztízs. Ezt a szisztémát már nem is lehet pusztán a finanszírozással megragadni, mert a befektetett pénz egyszerűen nem térül (nem térülhet) meg (azaz megtérül, de nem pénzben), és jönnek az egyre olcsóbban előállítható kulturális javak is. Pl. fényképezek egyet, megfotosoppolom, és kész is a kulturális jószág, csak áramot használtam (meg munkaidőt, de az most más történet).

Szóval itt tényleg egy teljesen más világ jön. Az új kultúra valami internetről tanult és interneten átadott, interaktív, anonim, ingyenes és kommunisztikus dolog lesz, ami tök jó. Az offline kultúrának is át kell alakulnia, ha tartani akarja a lépést. Mindannyiuk számára világos, az állami kultúrafinanszírozás jelenlegi formája miért szar, és talán a fentebb leírtak beláttatják, hogy a piaci szabályokra átállás sem fog megváltást hozni. A jövőt én nonprofit, közösségi fenntartású kulturális intézmények formájában látom közeledni. Ilyen kis- és nagycsoportos, közösségi hippi faszkodásra gondolok, amit senki nem tud normálisan körülírni, de mindannyian tudjuk, mit jelöl a terminus.

Az állami kultúrafinanszírozás ellen ágálók pedig nem csak a jelenlegi állami, de a kultúra ilyen közösségi finanszírozása alatt is lazítják a talajt, ezért tartom károsnak ezt az attitűdöt.