petike2 meghúzza a vonalat

petike2 meghúzza a vonalat

Tüti titüttü tittü tütü

- Meghaltál?
- Meg bazmeg, beleestem a szakadékba.
- Nagyon siettél, azt hallottam.
- Ja, nagyképű voltam, ilyenkor azt hiszem, hogy egyben végig tudok ugrálni a fákon.
- Pedig ha egy dolog kell a Super Marióhoz, akkor az az alázat.

Joboballos már-már haikuval kedveskedik a kommentszekcióban

Joboballos már-már haikuval kedveskedik a kommentszekcióban

MOM Park Uszoda

 ”Kell is maguknak papucsban meg törölköző nélkül bejönni ide! Berohannak papucsban, aztán szaunáznak vadállat módjára” - fakadt ki a néni, és hát nagyon igaza is volt, hiszen rend a lelke majdnem mindennek. Na de a rend, az nem ám valami olyan dolog, amit csak olyankor kell vizsgálódásunk homlokterébe helyezni, amikor csinálunk valamit, akkor is oda kell, amikor semmit nem csinálunk. Mert ugye azt is rendesen kell.

A néninek volt is erről egy sztorija. Nekem szívesen elmesélte, mert én kint hagytam a papucsot a szauna ajtaja előtt, és törölközőm is volt. “De nem akarom untatni, fiam, maga kedves, rendszerető embernek látszik” - így kezdte, mire én: “Mondja néni, van időm, ha nem locsolja a kályhát, mert azt nem bírom.”

"Nem locsolom, fiam, csak figyeljen. Tegnap este nagyon elmosolyodtam egy dolgon. Annyira mosolyogtam, hogy fülig ért a szám, de aztán még jobban elmosolyodtam, és a szám két vége összeért a tarkómon. Mondom, ha már így vagyok, leveszem a fejem tetejét, hogy kicsit kiszellőztessem a koponyámat. A fejem tetejét arccal felém letettem az asztalra, és hátradőltem a fotelben. Közben az asztalról néztem magamat. Egy kicsit pihengettem, talán el is bóbiskoltam, legalábbis a szemeim lecsukódtak, mert a tüdőmtől elkülönítve nem kaptak oxigént. Egyszer csak valami fémes ízt éreztem a nyelvemen, Kapadoztam a fejtetőm felé, de már nem volt ott az asztalon, ahol hagytam. Botorkálni kezdtem a lakásban, de hamar rájöttem, hogy már nem is a lakásban vagyok, hanem a Záhony felé tartó éjjeli sebesvonaton. A nyelvem épp egy ablakkerethez ért, onnan volt a fémes íz. Szóval kerestem a felső koponyámat a szerelvényen, mindenképpen meg akartam találni, mielőtt Ukrajnába érünk. Az egyik kupéban egy íróasztalt tapogattam ki, mögötte meg egy öltönyös embert, aki viszont nem vette jó néven, hogy tapogatom.

- Engem ne tapogasson, néni, főleg így fejtető nélkül! Tudja maga egyáltalán, hogy ki vagyok én? - valahogy így mordult rám.
- Hogy tudnám, amikor az agyamnak csak egy része van a testemen, ráadásul egész aggyal sem vagyok különösebben okos? - ezt mondtam, mert hát ez volt az igazság, én meg azt szeretem mondani.
- Hagyja a kifogásokat, néni. Én Zétényi Tivadar vagyok.”

"Zétényi Tivadarral találkozott a vonaton?" - ezt már én kérdeztem a nénitől a szaunában. "A Zétényi és Társa Olvasó- és Nézőiroda vezetőjével?"

A néni úgy nézett rám, mintha nem lennék normális “Persze, hát hány Zétényi Tivadart ismer még?”

"Egyet sem" - ismertem be. És hát tényleg csak azt az egyet ismerem, amelyik azt a híres olvasó- és nézőirodát vezeti. Fizetni kell nekik, és megnéznek meg elolvasnak bármit. Ez persze nem nagy dolog, de a Zétényi irodánál dolgozó olvasók és nézők úgy olvasnak meg néznek, hogy utána nem kommentelnek, nem beszélnek a dologról, nem csinálnak semmit. Kezdetben mindenki hülyének nézte ezt a Zétényit az ötletéért. Kinek van szüksége kussoló nézőkre meg olvasókra? Ugye.

Igen ám, de aztán ugye jöttek a 2016-os események. Amikor a Világszöveg olyan nagy lett, hogy átütött a realitás szövetén. Párizsban kommentek kezdtek az égből potyogni, valami közepes francia filmszínésznőt agyon is vágott egy nehezebb darab. Aztán Szentpéterváron a Néva alján kezdtek megjelenni a mondatok, és elég hamar el is zárták a folyót, aztán víz alá került az egész város. És ez így ment hónapokig.

Ezek után ugye bevezették a központi szöveggazdálkodást, az ENSZ-BT döntötte el, milyen időközönként, hol és mennyi szöveg születhet. A valóság szövetét persze azóta állandóan figyeljük, ahol elgyengül, ott egy ideig semmi betűt, semmi számot leírni nem lehet. Kimondani is csak külön engedéllyel. Ezek után már mindenki a Zétényi Irodát kereste, mert ők nem kommenteltek az engedélyezett szövegek alá, nem vitatták meg az engedélyes tévéműsort, nem írták le, amit hallottak vagy láttak, tehát nem veszélyeztették a valóság amúgy is gyengülő szövegét.

"Na, de mi volt a Zétényivel?" kérdeztem a nénit a szaunában, mire ő elmondta, hogy azt mondta neki a Zétényi, hogy a feje bent van a lakásában Törökvészen, ott megtalálja, ahol hagyta. A hazaútra adott a néninek két avokádómagot, azokat feltette a csonka fejére, hogy legalább valamicskét lásson a világból, amikor Nyíregyházán átszáll a Nyugatiba tartó vonatra.

"Meg azt is mondta még a Zétényi, hogy ide jöjjek a MOM Park Uszodába, és a szaunában megtalálom majd a Zétényi iroda bérhallgatóját, akinek elmesélhetem ezt a történetet. Ugye maga az?"

Eléggé meghökkentem.

"Hogy én?! Hogy lennék én zétényis? Én csak egy sima srác vagyok, aki beült szaunázni."

Nagyon megijedt a néni, és hát én is, mert ugye amit mondott, az elég jó történet volt, tudtam is, hogy nem fogom kibírni, hogy ne írjam le. Erre csak egy zétényis lenne képes. Ráadásul teljes szövegtilalom van Budapesten. Nehéz ügy. Nagyon nehéz.

Braen’s Machine: Dilettanti (1973)

szénnécsaózni a donnákat

Biznisz

30 év múlva még mindig nagyon kevesen fogják elhinni nekem, hogy a megkeményedett, lejárt gumicukrot 10 másodperc alatt vissza lehet puhítani a mikróban. Próbálom majd szabadalmaztatni a módszert, a bemutatómat közvetítik a tévék, lehet nézni a neten, minden lesz. Egyszerre puhítanék vissza egy tonna gumicukrot.

De valami elromlik, egy mérnök elszámolja magát, és a gumicukor felrobban. Egy japán kisgyereknek lerepíti a koponyáját a detonáció. Én megúszom a börtönt, de a módszeremet elkönyvelik rossznak, úgyhogy - jobb híján - házalni fogok az ötlettel, meg néha interjút adok pár lelkes újságírónak. (“A magyar, aki majdnem forradalmasította a gumicukorgyártást - Ma házaló ügynök a férfi, akitől néhány éve még a Haribónál is rettegtek”).

Szóval nagyjából ilyen lesz a világ, amikor megjelenik a híradókban, hogy érdekesen viselkednek a delfinek. Az összes delfin egy pont felé úszik. Persze jönnek majd a hülye viccek, hogy akkor ez biztos valami olyasmi lesz, ami a Galaxis útikalauzban is van, de a dolog nem múlik el, minden nap ez lesz a neten meg a tévében. Néhány nap kell majd, amíg kiderül, hogy a pont, ami felé úsznak, egy másik delfin, amit valamiért minden delfin látni szeretne. Amerre ez a delfin úszik, arra úszik majd a többi is.

Természetesen jön majd a kérdés: mitől olyan érdekes ez a delfin? Tudományos konferenciák százain tudósok ezrei fogják elmondani a saját elméletüket, de egyik sem lesz túlságosan meggyőző. Közben a delfint már őrizni kell, mert minden vadorzó őt akarja kifogni.

Aztán történik egy támadás, amikor megsérül a delfin, egy japán tengerész pedig a tengerbe fullad, miközben próbálja megakadályozni, hogy az orvvadászok megszigonyozzák az állatot. A vadorzókat bíróság elé akarják állítani, de nem tudják majd eldönteni, melyik államban.

A nagy kavalkádban egyre erősebb lesz a követelés, hogy a delfint be kell fogni és biztonságba kell helyezni, akkor legalább tanulmányozni is tudjuk, mitől olyan érdekes. Erre végül rábólint az ENSZ Közgyűlés, és egy nemzetközi tudóscsoport elfogja a delfint, majd egy floridai laboratóriumba viszik. A többi delfin persze követi. Miami környékén leáll majd a hajóforgalom, annyi delfin lesz a vízben. Közben a Miami Dolphins valahogy bajnokságot nyer, az utolsó meccseket még olyan országokban is közvetítik, ahol sose hallottak addig az amerikai fociról. A világ őrjöng.

A tudósok viszont nem tudják megmondani, miért követi ezt a delfint a többi, ráadásul - ahogy már írtam - a delfinek megbénítják a hajóforgalmat is, ezért Washingtonban nem sokat gondolkodnak azon a kínai-francia ajánlaton, hogy szállítsák át egy csendes-óceáni laboratóriumba az állatot, hogy ott is megvizsgálhassák.

Elszállítják, a delfinek követik. Az új helyen a kísérleteket non-stop közvetítik a neten. Nem jutnak semmire a tudósok. Úgy egy év múlva, amikor már mindenki kezdi megszokni, hogy van ez a csodadelfin, és alábbhagy az érdeklődés, egy rutinkísérlet alatt hirtelen leáll a szíve. Próbálják újraéleszteni, de nem sikerül.

A delfin halála pillanatában egy hatalmas villám csap le Jeruzsálem óvárosára, a Siratófal, a Sziklamecset és a Szent Sír-templom is megsemmisül, 10 nap sötétség borul a bolygóra, Pekinget ellepik a sáskák, New Yorkban dögvész pusztít, Európa nagy része víz alá kerül. A Rómából az Alpokba menekülő pápa enciklikát ad ki arról, hogy jelenése volt, amiben isten elmondta neki, hogy ez a delfin volt az új messiás, aki a megváltást hozta volna a bolygónak.

A pápa nyilvánosan bocsánatot kér a delfinektől, pár napon belül nagyjából minden vallás képviselője követi a példáját, még a szcientológusok is. Egyedül a mormonok nem kérnek bocsánatot. Aztán a politikai vezetők is megkövetik a delfineket. Egyedül Észak-Korea nem. Ekkor kezdenek a mormonok Észak-Koreába költözni. Erre a sötétség is csak arra az országra szűkül, és a sáskák is átköltöznek Pekingből oda.

Akkor kezdünk majd kárpótlást fizetni a delfineknek. Megállapodunk velük, hogy 500 évig a Föld GDP-jének 20 százalékát rájuk költjük.

Így fog elszegényedni az emberiség, és így fog beindulni a gumicukor-mikrózós bizniszem is, mert azzal nem létezik lejárt gumicukor.

Brian Eno: This (2005)

posztmodern művészet az Axel Springer megyei lapjaiban

posztmodern művészet az Axel Springer megyei lapjaiban

kicsimmel zsidóba

kicsimmel zsidóba

romát látni és meghalni